Mit tehet egy anya, ha a csecsemő vagy kisgyermek szeparációs szorongása nagyon erős?

A szeparációs szorongás egy bizonyos életkorban teljesen természetes, a fejlődés velejárója. Nagyjából nyolc hónapos kortól másfél éves korig minden gyermeknél megjelenik valamilyen formában. Fél a szülei nélkül, sír, ha azok kimennek a szobából, ha a nagyszülőknél, vagy bébiszitternél hagyják. A kisgyerek „matricaként” tapad szülőjére és zokon veszi, ha az igyekszik néha lefejteni magáról. Sokszor felriad éjszaka, nehezen alszik el. Hosszan igényli a fektetési és az altatási procedúrát.

Munkatársunk, Artai Monika klinikai szakpszichológus, gyermekpszichológus írása.

A háttérben az áll, hogy a csecsemő világa egyre nyitottabbá válik: amikor elkezd kúszni-mászni, majd járni, egyre távolabb képes menni a szülőktől fizikailag. Ezzel párhuzamosan egyre bátrabbnak és hatékonyabbnak éli meg önmagát. Olyan dolgokat tud véghezvinni, amelyeket korábban csak segítséggel tudott megvalósítani, például eléri a játékait, új zugokat, tárgyakat, izgalmakat fedez fel. A fizikai távolság növelése egy hosszantartó függetlenedés kezdeti lépése. Gondoljunk bele, mennyire ijesztő, ha szem elől veszti a szülőt, amíg a sarokba mászva foglalatoskodik valamivel, az anya pedig megörül, hogy lélegzetvételnyi időhöz jut és kiszalad a mosdóba. Már kész is a baj!

Az örömbe üröm vegyül. Milyen jó is az önállóság. Vagy mégsem? A kisgyermek számára az egyedülléttel való szembesülés – legyen az bármilyen rövid – rémületes.

Mikor nevezzük a szeparációs szorongást túl erősnek?

Ha a szorongásos megnyilvánulások erősebbek és tartósabbak, mint az adott életkorban természetesen lenne. Alig, vagy nehezen csillapítható a nyugtalanság, a sírás. Például, ha az óvodában megnyúlik a beszoktatási idő, ha a gyermek nem marad gyerektársai között, vagy, ha bent is marad, egész nap sír, nem fogad el ételt, nem alszik, nem megy WC-re, és mindez hosszú hónapokon keresztül fennáll, az mindenképpen segítsége igényel.

Előfordulhat az is, hogy a szülők érzik úgy, hogy – bár a gyermekük az életkorának megfelelően reagál – nehezen elviselhető, vagy aggodalommal tölti el őket, ahogy gyermekük a hiányukra reagál. Sok esetben a szülők, a család életében megjelenő nehézségek és konfliktusok fokozhatják a szorongásos reakciókat. Elképzelhető az is, hogy a szülők nevelési elvei, korábbi tapasztalatai, otthonról hozott mintái tartják fenn, vagy fokozzák a szorongásos tüneteket – melyek megértése sokat segíthet a feszültség oldásában.

Mi a teendő?

Fontos, hogy a szülő, higgadt, nyugodt, kiszámítható, vigasztaló tudjon maradni. Próbálja megérteni, milyen nehéz is lehet egyszerre vágyni menni és maradni. Félni attól, hogy mi lesz, ha eltávolodik, és elveszíti a szülőt, aki számára a legkedvesebb. (Ezzel a fajta ambivalenciával számos kapcsolatunkban találkozhatunk később.) Tudatosítsuk magunkban, hogy ez az állapot elmúlik, a gyerek nem a szülőt akarja korlátozni, manipulálni, de a benne keletkező ijedelmet még nem tudja ennél differenciáltabban kifejezni. Fontos, hogy a gyermek megtapasztalja annak a biztonságát, hogy a szülő nem hagyja magára, néha akár annak árán is, hogy a gyermek bizony a WC-be is utána megy. Természetes, hogy a szülő néha feszült lesz, vagy maga is szorong a szeparációt megelőző, illetve a szeparációs helyzetekben, és ez megjelenhet a szülő-gyermek közti kapcsolatban.

Amennyiben a szülő bizonytalan abban, hogy egészséges mértékű-e a gyermek szeparációs szorongása, érdemes szakemberrel konzultálni.

A Balansz Egészségfejlesztő Központban a cikk szerzője, Artai Monika illetve Gombos Bernadett, Nagy-Kálmánczhelyi Orsolya és dr. Simon Zsófia Eszter foglalkoznak a gyermekkori szorongás kezelésével, amelynek keretében pár alkalmas szülőkonzultációkkal vagy hosszabb, a gyermek illetve a szülők részvételével zajló terápiás folyamattal tudnak segíteni.