Bemutatkozás – Kosztandinidisz Diana

• Hogyan szoktál bemutatkozni a klienseid számára?

Nincs előre meghatározott forgatókönyvem a bemutatkozásra, néhány alapvető fontosságú szakmai szemponttól eltekintve a kliens igényei és szükségletei mentén alakul a helyzet. A kapcsolatfelvétel történhet telefonon, közvetlenül engem megkeresve, emailben, vagy a rendelőn keresztül. Utóbbi esetben az első kapcsolatom a klienssel az első interjúval egybeesik. Telefonos vagy emailes közvetlen megkeresés esetén már a bejelentkezés során felmerülhetnek eltérő szempontok. Felnőttek és gyerekek esetén egyaránt előfordul, hogy a kliensnek konkrét kérdései, igényei vannak egy módszert illetően. Ilyen esetben erről is beszélünk. Másoknak nincsenek határozott elképzeléseik a segítségnyújtás módját illetően. Ebben az esetben ez a téma a szerződéskötés során merül föl. Vannak kliensek, akik számára rendkívül nehéz megtenni az első lépést, ők többnyire az emailes megkeresést választják. Velük az első találkozást gyakran több email váltás előzi meg. Ilyenkor bíztatom a leendő klienseket, hogy a rendelő honlapján „nézzenek meg maguknak” annak érdekében, hogy biztonságérzetük, bizalmuk fokozódhasson, legyenek támpontjaik, kapaszkodóik az induláshoz. Fontos ugyanakkor, hogy a kapcsolatfelvétel során még nem térünk rá a probléma körbejárására, bármennyire is sürgető a kliens számára, hogy kérdéseire válaszokat kapjon, ez csak az első interjú során kezdődik meg.

• Régóta dolgozol a szakmában, sokféle irányban képződtél eddig és képzed magad tovább a mai napig. Hogy tekintesz a hozzád forduló kliensekre?

Egy-egy új kliens számomra mindig egy hihetetlenül izgalmas közös út lehetőségét hordozza magában. Minden kliens által magam is folyamatosan gazdagodom, fejlődök. Gyerekek esetében a mai napig minden egyes alkalommal bámulattal figyelem bontakozó személyiségüket, és azt, ahogy a játékok és mesék szimbólumai segítségével képesek megmutatni, és megoldani problémáikat.

Emellett minden olyan embert mélyen tisztelek, aki képes pszichológus segítségét igénybe venni nehézségei megoldásához, mert tudom, mennyire nehéz egy idegen ember előtt megnyílni, problémáinkat, nehézségeinket feltárni, vagy gyengeségeinket felvállalni. Ezért igyekszem mindig hangsúlyozni, az, hogy itt vannak a rendelőben és beszélgetünk, azt jelenti, megtették az első, és egyik legnehezebb lépést, és az egyetlent, amiben még egyedül voltak. Onnantól már együtt haladunk az úton, aminek lehetnek ugyan rendkívül nehéz szakaszai, de ezeket már nem kell egyedül menetelniük.

Gyerekterápiák során bár az elsődleges kliens a gyerek, mégis a szülő ugyanolyan fontosságú a folyamat során. A szülőkkel való közös munka, szövetség kialakítása nélkül nem lehetséges hatékony segítség biztosítása gyermekek számára. Ezért rendkívül nagy hangsúlyt fektetek a szülőkkel való kapcsolat kialakítására, a rendszeres, de nem mereven, hanem szükség szerint meghatározott szülőkonzultációkra. Számos esetben bár a kiinduló helyzetben a gyerek a kliens, mégis azt ismerjük fel, hogy a szülő szülői szerepében való megerősítése lehet a leghatékonyabb megoldás, így végül a szülő jár rendszeres konzultációra. 

• Hogyan zajlik nálad az első szakasz (első interjú, diagnosztika)? Egyáltalán mit értesz ez alatt? Mit takar ez a te szakmai szemeddel nézve?

Az első interjú, ami lehet akár 2-3 alkalom is, általánosságban megfogalmazva azt a célt szolgálja, hogy a pszichológus és a páciens közösen, egymással kölcsönhatásban és együttműködve körbe tudja járni, majd meg tudja fogalmazni, mi az a probléma, aminek mélyebb megértésére, megoldására vállalkoznak együtt. Kicsit személyesebben tekintve részemről ez egy olyan szakasz, amely során maximális figyelmemmel, teljes odafordulásommal, minden érzékszervemmel, minden „idegszálammal” a páciensre koncentrálva igyekszem őt és a problémáját minél mélyebben megérteni, vagy még inkább megérezni, szinte belehelyezkedve az ő életébe, helyzetébe. Ez egy olyan helyzet, állapot, amelyben a külvilágot és minden egyebet teljesen kizárok, és csak a pácienstől érkező jeleket fogadom be.

Gyerekek és felnőttek esetében jelentős az eltérés, hiszen gyerekterápiáknál az első néhány alkalom a szülővel való találkozást jelenti, így ekkor a gyermeket még csak közvetetten ismerem meg, vele csak ezután találkozom. A gyermek életkorától függően kisebbek esetén a velük való első interjú is játékot jelent, a problémáik verbális megfogalmazása kevésbé jellemző. Nagyobbak esetén természetesen az első találkozás, és a probléma meghatározásának módja egyre hasonlóbbá válik a felnőttekéhez. Kamaszok esetében többnyire azt javaslom, hogy az első találkozás történjen a szülők és a gyermek együttes jelenlétével, a problémát mindannyian együtt igyekszünk megfogalmazhatóvá tenni.

• Mit tartasz a nálad zajló tanácsadások vagy terápiák fontos célkitűzésének?

Az elsődleges cél mindig azoknak a belső erőforrásoknak a megtalálása a páciensben, melyekre építkezhetünk, amikre támaszkodva a közös munka elindulhat. Úgy gondolom, mindenki rendelkezik ilyen erőforrásokkal, még akkor is, ha éppen olyan élethelyzetben, krízisben van, vagy olyan trauma érte, amiben úgy érzi, a nehézségek megoldása meghaladja a képességeit, vagy nem lát lehetséges kiutat. Ezt a meggyőződésemet igyekszem közvetíteni klienseim számára is. Ahhoz persze, hogy ez lehetővé váljon, azaz bízzanak bennem, képesek legyenek feltárni életüket és nehézségeiket, mindenekelőtt egy biztonságot nyújtó, bizalomteli kapcsolat kialakítása szükséges. Ezt a kapcsolatot jellemzi egyrészt a kiszámíthatóság, azaz a találkozásaink lehetőleg mindig ugyanabban az időpontban és helyiségben zajlanak, kimaradó alkalmak, vagy szükség esetén igyekszem plusz időpontot biztosítani. A maximális titoktartás is fontos feltétele a bizalom kialakulásának, így fontosnak tartom, hogy ne csak tudja, de érezze is ezt a kliens. Ez persze gyerekek – főként kamaszok –esetében bonyolultabb kérdés, itt a szülők gyakran tudni szeretnék, mi hangzott el, mi történt az ülések során. Ilyen esetekben arra törekszem, hogy a szülővel és a gyermekkel együtt egy konszenzus jöjjön létre, ami mindenki számára megfelel, például a kamasz maga mondja el szüleinek, amit elmondhatónak érez, akár a jelenlétemben, ha az segít, akár anélkül.

Ha mindez megvan, tehát kialakult a bizalomteli kapcsolat, és az erőforrások is felszínre bukkannak, a közös munka egy hangsúlyos része már el is van végezve. Persze itt még nincs vége a folyamatnak, ekkor kezdődik az a szakasz, ahol az erőforrások mobilizálásán keresztül abban segítem a klienseket, hogy megértsék, mi vezetett a problémák kialakulásához, majd megtalálják a megoldásokat.

• Munkád során mit tapasztalsz, milyen problémákkal választanak téged?

Gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt foglalkozom, így mindkét problémakörrel fordulnak hozzám. Felnőttek esetében gyakoriak az életszakasz váltásokhoz kapcsolódó nehézségek, az úgynevezett kapunyitási pánik, ehhez kapcsolódóan a házastárs/pár szerephez való alkalmazkodás problémái, a gyermekvállalás és a szülőszerep terén jelentkező gondok. Az életközépi válság témakörébe tartozó problémák is sokszor megjelennek. Egyre jellemzőbbé válnak a teljesítményhez, munkához, munkahelyhez köthetően megjelenő szorongások, pánik tünetek, depresszió, és más társuló problémák, illetve a különböző szerepeknek való egyidejű megfelelésből fakadó problémák.

Felnőtt pácienseim közül sokan kifejezetten adott módszert keresnek, így gyakran fordulnak hozzám azért, mert KIP segítségével szeretnék megérteni és megoldani elakadásaikat.  Jelenleg képződöm a TFP (áttétel fókuszú pszichoterápia) módszerében, mely a személyiség mélyebb rétegeit érintő problémák feltárására (többek között gyerekkori traumák), és ezáltal a személyiség struktúrájában egy hatékonyabb egyensúlyi állapot elérésének elősegítésére alkalmas. Ennek a módszernek az alkalmazásához olyan páciensek jelentkeznek hozzám, akik vállalják az ülések videóra történő rögzítését, ami a hatékonyabb segítségnyújtást szolgálja az intenzív szupervíziós támogatás igénybevétele által.

Gyerekekkel kapcsolatos problémák között leggyakoribbak az óvoda, iskolakezdés környékén jelentkező nehézségek, a szorongásos tünetek, esetleg túlzott impulzivitás, agresszió, tanulási nehézségek, beilleszkedési gondok. Nagyobbak, különösen kamaszok esetén felmerülnek a baráti és párkapcsolatok problémái, a pályaválasztás kérdése, gyakoriak a depresszív tünetek, és megjelennek a szülőkkel való kapcsolat nehézségei, konfliktusai, a leválás tematikája.

A gyereket és a felnőttet együttesen érintő problémák a csecsemőkori regulációs zavarok formájában (evési, etetési, alvási, megnyugtathatósági, stb) jelennek meg, ezekkel kapcsolatos nehézségek egyre sűrűbben fordulnak elő. Ilyenkor a szülővel külön, valamint az anyával és babával együttesen is foglalkozom. Ilyenkor annak igyekszünk a végére járni, a problémák a baba valamilyen fejlődési eltérésében rejlenek-e, vagy az anya esetleges gyereknevelési bizonytalanságai, aggodalmai talaján alakultak-e ki, esetleg a szülő és a baba működésének olyan eltérései okozzák-e, amiben nehezebb az összhang kialakítása, vagy ezen tényezők valamilyen kombinációjával állunk-e szemben.

• Hogyan vélekedsz a szülőségről? Mit jelent számodra a szülői szerep?

A szülői szerep jelenlegi társadalmunkban egyre nehezebbé válik, így a pszichológiai munka, és segítségnyújtás szempontjából kiemelten fontosnak tartom. Azt gondolom, a szülő a gyereke legjobb ismerője, így ő tud a legjobb segítője is lenni a fejlődés során, ám a mostani társadalmi jellegzetességek olyan közeget teremtenek, ahol ennek felismerése, kibontakozása és megélése egyre nehezebbé válik. Egyrészt a gyermekről alkotott kép a történelem folyamán óriási változásokon ment át. Ez a változás a mai napig zajlik, üteme egyre gyorsul. Így egyik generációtól a másikig is hatalmas változás következik be, ezért az előző generációktól, a szülő saját szüleitől való tanulás egyre kevésbé lehetséges, hiszen egy generáció felnövekvése során is felülír a tudomány számos megállapítást a gyermeknevelésre, a gyermek fejlődésére vonatkozóan. Nem tudunk hát igazán tanulni felmenőinktől arról, hogyan legyünk szülők. Emellett a család fogalma, a család struktúrájáról alkotott kép is folyamatosan, és egyre gyorsabban változik. Sőt, nem csak a család fogalma, hanem gyakorlati működésének lehetőségei is egészen mások ma, mint korábban. Így ami megvalósítható volt 40 éve, az most nem az, ami norma vagy elvárás volt korábban, az már nem az. Vagy épp fordítva, ami régen kirívó, vagy átlagtól eltérő volt, az most általános és hétköznapi.

Ugyanígy a szülőség (anyaság, apaság) fogalma, a velük kapcsolatos elvárások is nagyban megváltoztak, változnak továbbra is. Míg néhány évtizede alig lehetett gyermekét pelenkázó, fürdető apákkal találkozni, ma egyre gyakoribbá válik, hogy az apák kiveszik részüket a babák gondozásában. A nők számára pedig egyre nagyobb hangsúlyt kap a hivatás, karrier a család és háztartás mellett. Ezekhez a változásokhoz való alkalmazkodás rendkívül nehéz megfelelő minták, az idősebbektől kapott útmutatások hiányában.

Hozzá kell tenni, hogy a felmenők mindennapokban, gyakorlatban nyújtott segítségére is kevésbé támaszkodhatunk a társadalmi változások következtében. A többgenerációs háztartások egyre ritkulnak, a nagyszülők gyakran távol élnek, maguk is dolgoznak, vagy éppen túl öregek már ahhoz, hogy hatékony segítséget nyújthassanak.

Mindezek mellett míg az eredeti család, a felmenők támogatására, jelenlétére egyre kevésbé támaszkodhatnak a gyermeket tervezők, vagy újdonsült szülők, addig a médiából hatalmas információdömping zúdul rájuk a gyermeknevelés kérdéseiben is. Ezek az információk azonban egyrészt kezelhetetlen mennyiségük, másrészt gyakran ellentmondásosságuk miatt, és nem személyre szabottságukból fakadóan alig hasznosíthatók. Gyakran sokkal inkább elbizonytalanítják a szülőket, mint megerősítik. Összegezve tehát azt gondolom a mai szülőknek nagy szükségük van segítségre a szülővé válás és a szülőség gyakorlása során.

• Pszichológusként elkerülhetetlen a saját önismeret… mindannyiónk számára kötelező… Számodra mit jelentett/ mit adott a saját önismereti munkád?

Az önismeretet a pszichológus munkája legfontosabb alapkövének tekintem több okból. Egyrészt elengedhetetlen a magas fokú önismeret a pszichológiai segítségnyújtás során, hiszen a pszichológus a személyiségével dolgozik, így azt karban kell tartania, mint legfőbb munkaeszközét. Emellett azt gondolom, fontos saját bőrünkön megtapasztalni, milyen a kliens helyzete, milyen érzés felvenni a kapcsolatot egy idegen szakemberrel, milyen a problémáinkról beszélni, stb, tehát általában milyen az ő bőrében lenni ahhoz, hogy a lehető legmélyebben át tudjam érezni a helyzetét, empátiám ne csupán tanulmányaimból fakadjon, hanem személyes tapasztalaton is alapuljon.

Az önismeret ugyanakkor egy-egy módszer elsajátításának részét is képezi, melynek során a módszerrel először a gyakorlatban találkozunk, annak működését, hatását saját magunkon tapasztalva ismerjük meg elsőként. Mivel több módszerben képződtem, képződöm, számos különböző módszerspecifikus önismereti munka áll mögöttem. Ezekből kiemelném a Raffai Jenőnél folytatott kapcsolatanalízist, ami jelenlegi szakmai szemléletemet és személyes működésemet nagyban meghatározza. Érdeklődésem egyik fókuszát jelenleg az a fajta terápiás munka jelenti, ahol „még” a felnőttel (szülő), és egy egyben „már” a gyerekkel foglalkozom. Eddigi szakmai tapasztalataim és ismereteim által egyre erősödött bennem a gondolat, hogy gyerekeknek is a felnőtteken keresztül lehet leginkább segíteni számos esetben. Egyrészt azáltal, hogy még mielőtt valaki szülővé válna, a szülőséggel kapcsolatos problémái megoldódjanak, félelmei, aggodalma csökkenjen, összességében kialakuljon és megerősödjön szülői szerepe. Így hatékony segítség nyújtható, mely egyben preventív funkciót is betölt, hiszen ha egy leendő anya – vagy akár apa – még mielőtt gyermeke születne, megoldja számos nehézségét, könnyebbé válik a születendő gyermek nevelése, a vele való kapcsolat kialakítása, és sokszor maga a fogantatás, születés is. Ugyanígy, ha egy szülő csecsemője gondozása, nevelése során keres szakmai segítséget, akkor az esetleges problémák már a csírájukban kezelhetőkké válnak, így megelőzhetik számos, sokkal komolyabb probléma, tünet megjelenését akár a szülő, akár a gyermek részéről.

Módszerpsecifikus önismereteim és képzéseim közül a másik kettő, amit kiemelnék, a KIP (Katathym Imaginatív Képélmény), és a Metamorphoses Meseterápia. Minkét módszer középpontjában a szimbólumokkal való munka áll, mely egyrészt személyesen is közel áll hozzám, másrészt olyan módszereknek tekintem ezeket, melyek nagyban megkönnyítik a belső történéseinkhez való hozzáférést, az azokhoz kapcsolódó félelmeink áthidalását. Azért is sokat jelentenek számomra ezek a módszerek, mert mindkettő egyaránt alkalmazható gyermekek és felnőttek esetében – természetesen néhány technikai eltéréssel.