A (meg)művelt elme – 1. rész – Pszichológiai elméletek a természetről

Kant egy virág szépségének a példáján keresztül magyarázza a puszta szépség jelentőségét, amit határozottan észreveszünk annak hasznosságától vagy a kulturális közegtől függetlenül. A szépségre rácsodálkozunk és magával ragad minket. Ha csak egy pillanatnyi kellemes élmény is, a virágzást, bővelkedést juttatja eszünkbe és nyomot hagy bennünk, ami már túlmutat az észlelés pillanatán.

Munkatársunk, Nádas Beáta szervezet- és munka szakpszichológus írása.

A természet és az élővilág fontosságát emeli ki a személyközpontú megközelítés eredetét fejtegetve Tringer, hiszen az elméletalkotó Carl Rogersre jelentős hatását gyakorolt a mezőgazdasági környezet, amiben felnőtt. Rogers már fiatalkorától kezdve szoros kapcsolatban állt a természettel. Itt a legfőbb érték a növények és állatok fejlődése, folyamatos megújulása. A munka értéke a hozam közvetlenül lemérhető, kézzel fogható eredményt jelent. Elméletének a központjában az egyén növekedési potenciálja áll, valamint a személybe vetett hit, hogy legjobban ő tudja, hogy neki specifikusan mire van szüksége a fejlődéshez. Ahogyan a növényekre, az élővilágra is rá lehet bízni a növekedést, csak a szükséges feltételeket kell biztosítanunk hozzá.

Jung és a természet

Carl Gustav Jung „élő folytonosságnak” nevezi a természetet és szerinte drágán megfizetünk azért, amikor győzelmet aratunk felette. Jung azt vallotta, hogy van egy ősi és elementáris kapcsolat a föld és az ember között. Egy kapcsolat, amely egyben spirituális és fizikai. Ennek értelmében a modern városi élet átka, hogy keressük a gyökereinket és meg akarjuk teremtani a valahová tartozás érzését, ami a természettől való távollét miatt szinte lehetetlen. „Mintha az emberek folyton kicsi cipőt hordva élnének.”

Szerinte primitív őseink értékes erőforrásokat hagytak ránk, amelyeket ma kihasználatlanul hagyunk. A természettel való kapcsolat megerősítése és újjáépítése azért fontos eszköz ezen erőforrások miatt, mert többek között az egyszerű anyaghoz való viszonyunk meghatároz minket abban, hogy kik vagyunk. Hiszen pont azzal választjuk el magunkat a természettől, ha azt kontrollálni szeretnénk és ezzel saját magunkat fosztjuk meg a természettel kapcsolatos múltunktól.

Jung nem a természetben való feloldódásban látja a megoldást, hanem abban, hogy közvetlen és valódi kapcsolatban legyünk vele. Így, ha például lenne egy kis kertje mindenkinek, hatalmas örömöt élhetnének meg, mivel felébrednének az ösztöneik és az életet adó természetet közvetlen közelről tapasztalhatnák meg.

Az amerikai kertészeti író, Robert Dash, úgy véli, hogy ez a közvetlen kapcsolat tanít meg minket a másik iránti tiszteletre. Mivel azzal, hogy megtermelünk valamit, láthatjuk a munkánk eredményét, s ez a természeti kizsákmányolásával ellentétben egymás kölcsönös tiszteletére tanít.

Hasonlóan érvel Jung is a témában, miszerint kiegyensúlyozottságunk és nyugalmunk két alapvető forrása a természetközelség és az értelmes munka. Ezek hiányában bizonytalanságot tapasztalhatunk az öntudatosságunkban, így önértékelésünk vagy eltúlzott lesz, vagy túl alacsony. Napjainkban többek között ennek a problémának az orvoslására hívták életre a városokban a közösségi kerteket. Ezeknek az eredetileg általában ipari területeknek a megművelése egyrészt abban segít, hogy kapcsolatban legyünk a természettel, másrészt pedig abban, hogy olyan értelmes munkát végezhessünk, amelynek kézzelfogható eredményét látjuk.

Hétköznapjaink nem mindennapi kertje

Egy kertben, gyakran hasonló élményünk lehet, mint amikor egy gyermek felszabadultan játszik. Itt védett helyen egyfajta kárpótlásként élhetjük meg a biztonságot, egyedül lehetünk, és beléphetünk a saját magunk világába. Egyre szélesebb körben elismert tény, hogy az álmodozás és a játék mentális egészségben játszott fontos szerepe nem ér véget a gyerekkorral. Winnicott úgy vélte, hogy a játék mentálisan feltölt minket, azonban ahhoz, hogy egy elképzelt világba be tudjunk lépni, szükséges, hogy biztonságban érezzük magunkat és ellenőrzésmentesen, szabadon játszhassunk.

Winnicott ismert paradoxonja szerint kiemelkedően fontos, hogy egy gyermek megtanuljon „egyedül lenni az anya jelenlétében”.

A Charles Branas nevéhez kötődő Phiadelphiában végzett tanulmánysorozat csaknem 20 éven keresztül vizsgálta, milyen hatást gyakorol a közösség életére az elhagyatott városi területek zöld környezetté alakítása. Az eredmények szerint a gondozatlan területek „kizöldítése” a szegénységi küszöb alatt élők körében jelentett a leginkább érzékelhető változást. Hasonló demográfia adottságú kerületekhez képest a bűnözések száma 13%-kal, a fegyveres erőszaké 30%-kal csökkent a vizsgált időszakban. A város egészét tekintve az is megállapítható, hogy ezeknek a bűncselekmények a száma ténylegesen csökkentek, nem pedig csak áttevődött más szomszédos környékekre.

Érdekes módon azt találták, hogy a zöld területek lekerítése különösen nagy hatással volt a közösség életére. Amennyiben drótkerítést használtak, az emberek bezárva érezték magukat és illegális szemétlerakó pontok alakultak ki. Azonban mikor ezeket lecserélték olyan egyszerű fa kerítésekre, amire a környéken lakók könnyedén fel is ülhettek, megnőtt a közösségi élet intenzitása.

A tanulmány beszámol arról, hogy a helyiek 60 %-a érezte kevésbé veszélyesnek, hogy kimenjen az utcára. A vizsgálat azt találta, hogy az elhagyatott környéken élőknek a lakhelyük minősége folyamatosan megerősíti az alacsony önértékelését, valamint azt az érzést is, hogy senki sem törődik (velük). További reményre ad okot, hogy a vizsgálat időintervallumban megfeleződött a területen élő depressziósok és rossz mentális állapotú lakó száma.

Mindez arra enged következtetni, hogy nem kap elég figyelmet a városi környezetünk zöld területeinek a fejlesztése, holott ez egy viszonylag költséghatékony módja az egészségfejlesztésnek és a bűnözés visszaszorításának.

 

Az életminőség szempontjából megkerülhetetlen a természet jelenléte mindennapjainkban. A témában valaha végzett legnagyobb kutatás, a Harvard Grant Study, mely több, mint ezer ember bevonásával, évtizedeken keresztül folyt nemcsak az előbbi eredményt erősíti meg, hanem az öregedés szempontjából is felhívja a figyelmet a természetközeli életmód fontosságára, pontosabban a kertészkedés szerepére. A kutatás eredménye alapján háromszor nagyobb valószínűséggel bírtak kiemelkedő mentális állapottal 80 éves korukban azok az emberek, akik az ötvenes éveikben képesek voltak termékeny életet élni. Az öregedés során ez erősebb hatásnak bizonyult, mint az anyagi jólét. A kertészkedés pont egy ilyen generatív tevékenység, ahol foglalkozásunktól függetlenül valami újat tudunk létrehozni, és a gyarapodás, növekedés szemtanúi lehetünk.

A megújulás mellett, mikor megművelünk egy területet és gondját viseljük a növényeknek az elmúlással is találkozunk. A növekedés és hanyatlás természetes ciklusai segíthetnek nekünk megérteni és elfogadni, saját ritmusunkat és újra kapcsolatba kerülni a saját érzéseinkkel. Ezáltal kiegyensúlyozottabb életünk lehet, ahol helye van a pozitív és a negatív érzéseknek, eseményeknek egyaránt. Így a mindennapoknak az elfogadása és teljesebb átélése adhatja meg talán azt az elégedettséget, ami közelebb visz minket a valódi énünkhöz.

 

Forrás:

Dash, R. (2000). Notes from Madoo: Making a garden in the Hamptons. Houghton Mifflin. p.344.

Branas, C., C., Cheney, R., A., MacDonald, J., M., Tam, M., W., Jackson, T., D., Ten, T., R. (2011). A Difference-in-Differences Analysis of Health, Safety, and Greening Vacant Urban Space. Have Author Notes American Journal of Epidemiology, 174 (11), 1296–1306. https://doi.org/10.1093/aje/kwr273

Kant, I. (1790/2000) Critique of Judgement (p.60.). Edited by N. Walker and trans. J. C. Meredith. oxford World’s Classics.

Sabini, M. (2002). The Earth has a soul: C. G. Jung’s writings ont he nature, technology and modern life. North Atlantic Books.

Stuart-Smith, S. (2020.) The well gardened mind, William Collins, Harper Collins Publishers

Tringer, L. (2005.) A gyógyító beszélgetés, Medicina Könyvkiadó Rt.

Vaillant, G., E. (2003.) Aging Well. Little Brown

Winnicott, D., W. (1958). The capacity to be alone. Int J Psychoanal 39:416-420.